Lelkünkbe vésett vétkeink

Lelkünkbe vésett vétkeink

Fandom: Avengers

Páros: Thorki (aztán lesz itt még más is...)

Amint megláttam ezt a képet (cirka egy éve), már akkor berobbant a fejembe az ötlet, hogy igen, KELL egy tetováló!Loki AU, ami végül el is kezdett megszületni, a Lelkem ezer darabkája cím alatt. Az a három apró történet lényegében ennek a többfejezetesnek az első, nyers változata, így egyezés direkt előfordul, azonban azóta a történet sokat formálódott, így lesznek bizonyos változások is. Nos, lássátok a blog első többfejezetes történetét! (És rugdaljatok, hogy folytassam, mert ez egy iszonyú jó sztori. Nem egó, tényleg.)
FONTOS: Ha kommentet szeretnétek írni, mielőtt elkülditek, másoljátok ki, mert mostanában a blogspot szórakozik és nem küldi el elsőre.

- Loki... Loki... gyere hozzám... - Halk suttogás a sötétből, mindenhonnan és sehonnan, szólt és mégsem, a fiú pedig a füleire szorította a kezét, és könyörgött, és sírt.

- Nem! Nem leszek a tiéd! - ellenkezett minduntalan, szavai zaklatott sikolyba fúltak, ki sem mondta őket, mégis ott zengtek a fülében, az ajkain, a lelkében.

- Neked nincs ebbe beleszólásod! Ez a sorsod! - mennydörögte a hang, a semmi zengett és zúgott körülöttük, kinyúlt egy kéz, sötét indák az ujjak, amik körbetekerik a tehetetlen, vékony testet, magukba zárják, megfosztják a szabadságtól, és az élettől örökre. A fiú megpróbált szabadulni, segítségért kiáltott, rángatta magát az indák közt, de azok a torkára kulcsolódtak, és szorították, amíg el nem gyengült, és nem küzdött már tovább, az ujjai lassan lehulltak a nyakáról, és lebegtek a semmiben, ahogy a teste is. A teste tiszta, hófehér, az indák sehol. Magát fojtotta meg.

Loki zihálva riadt fel hajnalban. Rögtön a torkához kapott, lassan végigfuttatta ujjbegyeit a csupasz bőrön, de nem érzett semmit, soha nem érzett semmit, még ha az álom olyan igaznak, olyan valóságosnak tűnt is. A szürkén derengő égre vetette fáradt pillantását, aztán csak csendesen várta, hogy a teste is lenyugodjon, észrevegye azt, amit az elméje már rég letisztázott - nincs veszély, és nem is volt. Nem tudta, meddig ült ott egy helyben, szoborként mozdulatlanul, csak hogy lassan fázni kezdett takaró nélkül, így inkább visszahanyatlott az ágyra, és magára húzta a meleg gyapjút. Egyszer azt álmodta, hogy a saját takarója fojtja meg. A rémálmai még gyerekkorában kezdődtek, hét éves korában elmúltak pár évre, aztán mikor tíz lett, visszajöttek. És azóta van hogy az árnyak nappal sem hagyják békén. Ő egyébként sem akart normális gyerek lenni soha. Hogy is tehette volna? Mikor elég idős volt hozzá, a nevelőnője közölte vele, hogy alig egy hetes volt, mikor megtalálták az árvaház lépcsőjén. Később sem fogadták örökbe, soha senki. Senkinek nem kellett. A későbbi viselkedése mindezt csak megerősítette - ahányszor új családhoz került, hamarosan vissza is vitték az árvaházba, mondván, túl problémás gyerek, képtelen beilleszkedni, és még a macskát is felgyújtotta. Néha a kutyát. De volt, hogy madarat. Tizenhat évesen kérvényezte, hogy elköltözhessen, és élje a saját életét, de szinte meg sem hallgatták, már megtagadták a kérését. Tizenhét évesen elszökött. Soha nem találták meg.

Az órára pillantott, immár újra le-leragadó szemekkel. Még messze volt, hogy kelnie kell, így is hajnali háromig volt fent, és csak rajzolt és rajzolt, mintákat, rúnákat és démonokat, olyan szörnyeket, amiket elképzelni sem tud más rajta kívül. Az egyik kollégája ezt nevezte a specialitásának, absztrakt művésznek hívta Lokit, és neki tetszett, habár sosem igazán jött rá, mit is takar ez a szó. De egy tetoválónak azért mégiscsak jól hangzott. Egy kis szalont vezetett három másik tetoválóval New York belvárosában, és habár a vendég nem volt sok, azért megéltek belőle. Loki egy rozoga bérlakásban lakott már évek óta, de épp azon gondolkozott, hogy ideje lenne költözni, sosem bírta sokáig egy helyben, ez volt eddig a leghosszabb idő, amit kibírt egy lakásban. Ráadásul egy ilyen lakásban.

Loki nehezet, mélyről jövőt sóhajtott a takaró alól. Akárhogy próbálkozott, nem tudott visszaaludni, még élénken élt benne a rémálom, és ezzel együtt néhány másik gondolat is betolakodott a fejébe. A fiú, aki az árvaházban mindig megvédte. Loki vézna gyerek volt, szerette a csínyeket, de gyakran rajta is kapták, így csak az a bizonyos, szőke fiú volt az oka annak, hogy a többiek nem verték meg. Őt mindenki tisztelte. Hogy is hívták..? Az emlékezetéből már a neve is kikopott, de az arca és a mosolya soha. Ha rémálmai voltak éjszaka, a szőke a mellette lévő ágyról mindig átbújt hozzá, és még ha ő nem is ébredt fel akkor, a rémálmai elmúltak. Persze reggel, mikor felébredt, nagyon kínosan érezte magát, és rögtön ki is verte az ágyából a másikat, kipirult arccal vonva kérdőre, mégis mit képzel magáról.

- Reszkettél. Csak meg akartalak védeni - felelte a szőke, naiv, ártatlan szemeit Lokira emelve. A fiatalabb fiú zavartan lesütötte a tekintetét, görcsösen ökölbe szorította hosszú, karcsú ujjait. Hogy gondolja? Ő már nem gyerek! Igaz, hogy a szőke idősebb volt nála, de... de attól még nem volt joga ehhez! Loki így csak gyengébbnek fog tűnni... pedig pont ezt akarta elkerülni! Miért, miért van vele mindig ez a szőke fajankó?!

- Hagyj engem békén. Nincs szükségem a segítségedre - morrant rá, és a lehető legtávolabb ült le a többiektől a közös étkezőben. A szőke szorosan a nyomában.

- Haragszol rám? - kérdezte ártatlanul, ugyanazzal a gyermeki csillogással a szemeiben, amivel mindig. Gyerekesebb volt, mint Loki, pedig három évvel idősebb volt nála. Bár ő mindig felnőttes gyerek volt, a szemei bölcsen csillogtak, csakhogy az eszét inkább csínytevésekre használta. Legalább a szőke arra jó volt, hogy kihúzza a bajból, ha lebukott.

A férfi lassan megdörzsölte a halántékát, és inkább felkelt, hogy csináljon is valamit. Sosem szeretett egy helyben ülni, nem az ő stílusa volt, mindig mozgott, tennie kellett valamit, hogy lefoglalja a gondolatait, így mivel csak délután kellett bemennie a szalonba, takarítani kezdett. Bár ez a lakás meg sem érdemelte volna a takarítást, amint kisikálta, másnapra úgy nézett ki, mintha semmit sem tett volna, pedig ő mindig rendet tartott. Szerette a felfordulást, de nem a saját otthonában. Otthon... olyan sosem volt neki.

Nagy lendülettel felemelte a két kukászsákot és megindult velük, hogy levonszolja őket a lépcsőn a gyűjtőhöz, mert a liftet azóta sem javították meg, hogy ideköltözött, a ledobó pedig már jó pár hónapja el volt dugulva valamitől. Általában napközben nem futott össze senkivel a lépcsőházban, mindenki éjszaka élt, nappal pedig aludt, akik mellett néha mégis elment, nem keltették fel a figyelmét. Tolvajok, iszákosok, kurvák környéke volt ez a lakóház, éppen elég olcsó, éppen elég diszkrét volt mindenki, a saját érdekében, tökéletesnek számított a Loki-féléknek, csak éppen őt kezdte idegesíteni, hogy ha belebukik valakibe, önkéntelenül is felismeri, ennyi itt töltött idő után. Jobb szerette az ismeretlen arcokat, akik nem ismerték őt sem, az ismeretlenség valamiféle biztonságot adott neki, hogy senkiről nem tudja, honnan jött és hová tart, s ezt mások sem tudják őróla. Neki csak ennyi kellett: láthatatlanság.

Fejét lehajtva haladt a lépcsőkön, komótos lépteiben még ott volt a kialvatlanság súlya, de semmiért nem feküdt volna vissza az ágyba. Az ilyen álmok után volt, hogy következő éjjel sem aludt, s ez régen még bevált... de az elmúlt időben megszaporodtak, szinte mindennapossá váltak a fojtogató rémképek, ami kiütközött az arcán is. Az elején a munkatársai furcsállták a nyúzott arcot, a sötét karikákat a szeme alatt, de Loki csak legyintett, s egy idő után ők is így tettek.

Loki egy tetoválószalonban dolgozott, jobban mondva övé volt a fele, mióta leörökölte Laufeytól, az előző tulajdonostól. Laufey kedvelte Lokit, majdhogynem a fiának tartotta, s minden apró praktikára megtanította a tetoválás művészetéről, amiről csak tudott. A sötét hajú itta a szavait, szívta magába a tudást, s a művei hamarosan egyszerű képekből élő-lélegző műalkotásokká váltak. A többi tetoválót megrémítették Loki munkái - démonok, szörnyetegek, vér és halál volt mindenütt, ahol az ő keze járt, azonban az ügyfelek nagyon is elégedettek voltak vele, így ők nem szólhattak egy rossz szót sem, a néha tett, csípős megjegyzéseken kívül. Az üzlet nagyon is jól ment, míg aztán a tulajdonos rejtélyes módon eltűnt, legjobb tanítványával egyetemben. A fiatalabb azonban idővel megkerült, szokásos, rejtélyes vigyorával, azonban arról a pár napról, mikor eltűnt, nem mesélt senkinek. Végül Laufey végrendeletében rá és másik tanítványára, Hélre hagyta az üzletet, hogy vigyék tovább.

- Ez nem lehet! Sokkal régebb óta dolgozunk itt, mint Loki, mégis ő kapja az üzlet felét? Igazságtalanság! - fakadt ki Sif, mikor bemutatták a végrendeletet. Loki csak csendesen vigyorgott a sarokban, az elégedett ragadozó arckifejezésével, aki könnyű zsákmányt szerzett és jóízű elfogyasztása után, a fák árnyékában gubbaszt. A nő dühösen hátracsapta lófarokba kötött haját, arcon találva vele az őt nyugtatni igyekvő Bragit, mire a férfi megtántorodott és inkább visszahúzta a kezét.

- Tudjuk, hogy Laufey nagyon kedvelte Lokit, már nem tehetünk semmit a döntése ellen - igyekezett lenyugtatni a kedélyeket, bár általában nem nagyon szólt bele a veszekedésekbe, amik a kelleténél talán rendszeresebbek voltak a szalonban. Az ott lévő tetoválók már a kezdetektől nem igazán kedvelték Lokit, furcsa, tenyérbemászó stílusát, sokszor heccelték azzal, hogy szájhős, azonban mindig csak azért csinálták, mert féltek tőle. Nem ismerték a múltját, akárhány éve dolgoztak vele, sosem mesélt magáról, a napjáról, akármiről, ami vele lenne kapcsolatos. Néha rosszabb kedve volt, néha jobb, néha egészen kicsattanó - ilyenkor általában elköltözött, bár azt sosem értették, miért költözködik olyan gyakran. Sif szerint menekült valami elől, a többiek pedig általában egyetértettek vele. A többiek általában egyetértettek Siffel.

A szemeteszsákok bánatosan puffantak minden egyes lépcsőn lefelé, mivel Loki úgy gondolta, semmi értelme felemelnie őket, nameg amúgy sem jött vele szembe senki, aki rászólt volna emiatt. Unott tekintete fókuszálatlanul meredt lefelé, a következő lépcsőfokra, lépett le egyet, majd kettőt, s hamarosan a földszintre ért, ahogy a zsákok már csak halk zörgéssel és surranással követték csendes lépteit. Csak a megszokás kedvéért elismételte magában, hogy a bejárat előtt kell jobbra fordulni, ott lesz a kopottas, zöld fémajtó, mely a bűzös konténereket rejti, csak hogy lefoglalja a gondolatait. Csak félszegen pillantott fel, de ennyi elég is volt, hogy az előtte tornyosuló mellkasnak ütközzön, amit papucsorrának figyelése miatt nem vett észre.

- Hé, melák! Nem látod, ha valaki van az orrod... - Mikor felnézett, mérges szavai megakadtak a látványtól.