Életjel

Halihó drágáim!

Ma levették a gipszemet és azt mondták, három heti fáslizás, aztán oké leszek. Örülnöm kéne, de nem vagyok boldog. Nem bízom a saját testemben... mióta nincs rajtam a gipsz, nem merek ráállni a lábamra. Itthon is... csak a konyhába kellett volna kimennem, ami rögtön a szobám mellett van, de fél órát szenvedtem rajta, míg rávettem magam, hogy kimásszak és akkor is mindenben megkapaszkodtam. Sosem voltam még ennyire bizonytalan a saját testemben és ez borzalmas... Sosem éreztem még ilyet. Úgy érzem magam, mint mikor el volt törve a bokám és még nem tették rá a gipszet... minden porcikám azt mondja, "ne lépj rá, fájni fog!" aztán mikor mégis rálépek, szinte idegen érzés, hogy tudok rajta járni. Ez nem az én lábam. Ez nem hozzám tartozik. Az én lábam jó, tudok vele táncolni, majdnem lemegy a spárgám, ugrálok és mozgok vele... Persze tudom, ez idővel el fog múlni, meg most amúgy sincs jó kedvem és felfújom az egészet. Ne haragudjatok, tuti, hogy senkit nem érdekelnek a személyes szocproblémáim, de valahova le kellett írnom. Talán hamarosan le is törlöm...

Ami a ficeket illeti, ne haragudjatok, hogy késnek, igyekszem, sok is az ötlet (egyenesen egy tucat van majdhogynem), de azt hiszem, épp a hullámvölgynek a völgyében vagyok, már jó ideje, mert egy sort sem írtam. Hülye word, miért nem írod le a gondolataimat ahelyett, hogy nekem kell... Még egyszer, ne haragudjatok. Igyekszem, tényleg.