2017. augusztus 22., kedd

Talking to myself

Talking to myself


Fandom: Marvel
Páros: Stucky
Igen hosszú kihagyás után most visszatértem kicsit, csak hogy jelezzem, amúgy még élek :D Sokat dolgozom és nem tudom, mennyi időm lesz írni, de mostanában legalább az ötleteim visszatértek, szóval meglátjuk, merre jutunk egymással, én és az írókám. Addig is, fogadjátok ezt az angst/fix-it ficet vagy mit, amit a stresszes hétköznapok hoztak ki belőlem. Songfic a Linkin Park - Talking to myself című számára, mert szerintem az egész iszonyúan Stucky, és nyugodj békében, Chester.




Tell me what I've gotta do

There's no getting through to you
The lights are on but nobody's home (nobody's home)


Steve nem lepődik meg, mikor a lakást üresen találja, ahogy belép. Aggódik, mert a francba is, ez már nem Brooklyn 1940-ben, hanem New York a 21. században, és Bucky nem ismeri ezt a várost, ezt az életet, de tudja, ha utána menne, azzal csak messzebbre üldözné. Sóhajt, ahogy beteszi maga után az ajtót, kizárva a téli vihar fagyos hidegét, ami miatt egy ideje először gondolkodik el azon igazán, hogy elmegy megkeresni a barátját. Helyette azonban csak felakasztja a kabátját a fogasra, majd a radiátor alá támasztja a cipőjét, fölé pedig a ruhái kerülnek, amik tocsognak a jeges víztől, ahol nem védte a kabát és a bakancs. Lassan, ráérve pakol ki a bevásárló-táskából, reménykedve benne, hogy nyújthatja addig az időt, amíg Bucky hazaér a csavargásból, de hiába rendezgeti át a hűtőben a polcokat háromszor, hasonlóvá téve a szoba hőmérsékletét a kertéhez, Bucky nem jön, és Steve feladja.

Mikor Bucky belépett az ajtón, és az üres ház fogadta, rémület futott át a szívén. Ledobta a vászontáskát, amiben a vásárolt dolgokat hozta, és a felrepedezett padlón csatakosan csattanó bakanccsal a fürdőbe, majd a konyhába rohant. Feltépte az ajtót és még az utolsó sarokba is benézett, remélve, hogy a barátja ott van, összeesve, félájultan és nem egy sikátorban vagy az út szélén valahol, de Steve nem volt a lakásban, és Bucky azonnal kirohant az ajtón, nem törődve az odakint tomboló viharral. Az eső az arcába csapott, de már mindegy volt az amúgy is elázott ruháinak, úgyhogy az átázott, nehéz dzsekiben, vízzel teli bakanccsal vágott át Brooklyn utcáin, nyeldekelve az arcába csapó esőt, úgy igyekezve ernyőzni a szemeit, hogy lásson is valamit.
- Steve! - ordította, egyszer és ezerszer, amíg válaszul elhalt nyögést hallott egy sikátorból.


You say I can't understand

But you're not giving me a chance 
When you leave me, where do you go? (where do you go?)


Steve a kanapén alszik el, nyak kényelmetlen szögbe oldalra döntve, ahogy lecsúszik a feje a kezéről. Úgy tombolt odakint a vihar, hogy képtelen volt lefeküdni, aggódott az odakint tekergő barátja miatt, de végül a fáradtság győzött, és lebukott a feje. Mikor Bucky óvatosan belép az ajtón, a karja fájdalmasan a fémkézzel tartva, igyekszik nem felébreszteni őt, de felnyög a fájdalomtól, mikor megpróbálja levenni a hótól átázott kabátot. Steve megrezzen, de nem ébred fel, így az ex-bérgyilkos megkönnyebbülten surran a szobájába és ahogy becsukódik mögötte az ajtó, fáradtan, mocskosan dől el az ágyon.

Amikor Steve az éjszaka kisurrant, mikor Bucky végre elaludt, sosem maradt sokáig, csak élvezni a hűvös szelet, ami végigszaladt az utcákon, remélve, hogy nem tüdőgyulladással ér haza. Amikor csendesen belopózott az ajtón, és az fájdalmasan nyikordult egyet, Bucky szemei azonnal kipattantak és egy meglepett nyögéssel felugrott.
- Steve? Hol voltál? - sietett oda hozzá, és megfogva a kezét, az ágyhoz húzta, hogy rögtön a takaró alá dugja. - Mit gondoltál? - rótta meg, ahogy magához ölelte, hogy felmelegítse, de Steve nem válaszolt, csak a nyakába temette az arcát, mert máskor ezt úgysem tehette meg.

All the walls that you keep building

All this time that I spent chasing 
All the ways that I keep losing you


Mikor Bucky reggel kicsoszog a szobából, Steve első dolga lecsapni a serpenyőt a pultra, mikor meglátja a barátját, hogy elkapva a karját, a fürdőbe navigálja. Bucky csendesen tűri, hogy levágja róla a pólót és feláztassa a sebbe ragadt textilt, amire halkan felszisszen, majd kimossa a sebet, mielőtt a kádba parancsolná. Bucky ismeri már a procedúrát, még ha tud is magától mosakodni, amikor így jön haza, Steve mindig ragaszkodik hozzá, inkább a saját megnyugvása érdekében, így hagyja neki. Kiteszi a karját a kád szélére, amíg Steve átsimítja a haját a kezével, óvatosan masszírozva a fejbőrét, hogy a sampont mindenhová elsimítsa. Gyengéden futtattja végig a kezét a barátja testén, lemosva róla minden ráragadt mocskot az éjszakai kalandból, de már rég nem gondol arra, mennyire könnyű lenne csak egy kicsit lejjebb simítania a kezèt, hogy érezhesse, amire olyan régóta vágyik.
Amikor Bucky még nedves hajjal, de már tiszta és száraz ruhákban ül a kanapén és Steve köti be a karját, mindketten némák, a mozdulatra koncentrálnak.
- Hol voltál? - kockáztatja meg a kérdést Steve, de a barátja nem válaszol. - Buck, bízhatsz bennem. Nem akarok neked rosszat, kérlek - győzködi, de miután rögzíti a kötést, Bucky elfordítja a fejét, és néma marad.

- Miért csinálod ezt? - kérdezte Bucky, ahogy kitisztította Steve felszakadt ajkát és szemöldökét, és ez az ostoba egyre csak mosolygott, nem törődve vele, hogy ezzel újra felnyitja a sebet.
- Mert... ilyenkor érzem, hogy élek - felelte, elhallgatva a másik választ. "Mert félek, ha nem kell törődnöm velem, elfelejtesz" mondta volna, de nem tette, mert félreérthető lenne, és félt az igazságtól. Bucky erre csak ingatta a fejét, és köré csavarta a saját plédjét is.
- Fázni fogsz - figyelmeztette Steve, de a barátját nem érdekelte. 
- Te pedig megfázni, ha nem tartod ezt magadon. Ha leveszed, borítékolhatsz magadnak még egy monoklit - fenyegette meg Stevet, amin mindketten csak nevettek.


And the truth is, you turn into someone else

You keep running like the sky is falling 
I can whisper, I can yell 
But I know, yeah I know, yeah I know 
I'm just talking to myself 
Talking to myself 
Talking to myself 
But I know, yeah I know, yeah I know 
I'm just talking to myself


- Hová mész? - Steve megpróbálja megállítani, amikor legközelebb látja, hogy a bakancsát veszi, de amikor a karja felé nyúlna, még időben megálljt parancsol magának. - Ne menj el.
- Ne mondd meg, mit csináljak. - Ez az első alkalom napok, talán hetek óta, hogy Bucky beszél, de ezután újra némaságba zuhan, ahogy a barátja keze visszaesik maga mellé.
- Kérlek - súgja, remélve, hogy ez meghatja a másikat, de csak ajtócsapódást kap válaszul.

Amikor Steve megkérte, hogy maradjon vele, Bucky a kanapén ült egész nap vagy az ágyon mellette, és csendben hallgattak vagy mesélt, hogy a barátja ne unatkozzon. Ha Bucky megkérte Stevet, hogy ne menjen el, ő csak felmarkolta a rajzfüzetét, és az ágyra telepedve, rajzolni kezdett.

I admit I made mistakes

But yours might cost you everything 
Can't you hear me calling you home? (calling you home)


A Kapitány ujjai idegesen dobolnak az asztalon, miközben a fülére szorítja a mobilt, amit Tonytól kapott. Hosszan búg, és már elgondolkodik rajta, hogy kinyomja, mire bejelentkezik a hangposta. "Steve, ne keress" - közli vele a valaha volt barátja hangja fagyosan, így mielőtt nyitná a száját, hogy hangüzenetet hagyjon, gombóc gyűlik a torkába, és inkább csak kinyomja.
- Steve? Mi a helyzet? - Megkönnyebbülten sóhajt fel, mikor hallja Tony hangját a következő hívásnál, és a férfi ettől rögtön gyanút fog. - Megint eltűnt?
- Nem tudom, mit tegyek, Tony. Akárhogy kérem, akármit mondok neki, soha nem marad velem. Nem akarom feladni, de úgy érzem, már rég elvesztettem ezt a harcot.
- Figyelj, adj neki időt hozzàszokni. Talán nem olyan rossz a helyzet, mint gondolod - igyekszik megnyugtatni, hiába borzasztó az ilyesmiben. Steve remegő lélegzetet vesz, hogy kontrollálja a hangját, de ki tudja, talán a barátjának igaza van.
- Megpróbálom - ígéri, és szinte látja, hogy Tony megkönnyebbülten ereszti ki a levegőt a másik oldalon. - Köszönöm, Tony.
- Nincs mit, Kap. - Amikor Steve leteszi a telefont, az ajtó éppen akkor csukódik, mire rögtön felnéz, hogy szembetalálja magát Buckyval, aki úgy tűnik, végighallgatta az egèsz beszélgetést, mert sarkon fordulva, újra elhagyja a lakást, Steve hiába kap utána.

- Hé. - Ha valamelyikük elveszítette a hitét (àltalában Steve), a másik mellé ült, a karjába vagy az oldalába könyökölt, és rámosolygott, ahogy most Bucky tette a barátjával. - Min emészted magad?
- Nem kéne velem élned, Buck. Csak visszahúzlak, találnod kéne egy csinos lányt, elköltözni valahova vidékre, családot alapítani. Nem felettem őrködnöd éjszaka, mint valami ügyeletes nővér - forgatta meg a szemét Steve reményvesztetten.
- Ki a fene mondta neked, hogy én olyan életre vágyom? Jó ez nekem, te vagy a családom, nem kell más - nyugtatta meg Bucky, de amint kimondta ezeket a szavakat, megrémült és arrébb húzódott. Steve észrevette a változást, de a meglepetéstől nem tudott elég gyorsan reagálni, a hangja már az ajtóban érte a menekülő Buckyt.
- Várj! Ne menj el - kérlelte, azonban a barátja nem mozdult.
- Sajnálom - mondta Bucky, és ez volt az első alkalom, hogy nem maradt, mikor Steve kérte.


Oh, all the walls that you keep building

All this time that I spent chasing 
All the ways that I keep losing you


Legközelebb összeszedi a bátorságát, ígéri magának Steve mindig, de mégis néma marad, mikor Bucky otthon van. Fél, ha megszólal, újra elüldözi, és már belefáradt abba, hogy folyton aggódjon érte.
- Buck, beszélj hozzám. Mondj valamit, kérlek - szalad ki a száján elkeseredetten egy rosszabb napon, mire a barátja kirezzen a gondolataiból.
- Mit mondjak, Steve? Nem emlékszem az életem nagy részére. Nem tudok mesélni, rád mosolyogni, mert van egy közös emlékünk, ami mindkettőnknek eszünkbe jut vagy mert értek egy viccet, amit mondasz. Nincs értelme - közli érzelemmentes hangon, és Steve annyi idő után csak most jön rá, hogy mi elől menekül. Előle.
- Akkor mesélj bármit. Mit csinálsz, amikor elmész, more gondolsz, mikor itthon vagy? - próbálkozik, mert Bucky beszél hozzá, figyel rá, és talán most elérhet valamit.
- Nem kell tudnod mindent. Nem akarok neked jelentést adni mindenről, amit teszek, mint nekik. - Stevet gyomron üti a felismerés, hogy Bucky a kérdezősködését a Hydrának tett jelentéseihez hasonlítja, és amikor a barátja feláll, hogy a szobájába menjen, Steve néma marad.

Amikor Steve beteg volt vagy rosszabb napokon csak nem tudott aludni, Bucky leült az ágyára vagy csak odahúzta mellé azt a rozoga széket és mesélt - a napjairól, a munkáiról, hogy a boltban, ahol mindig veszi az alkoholt, leárazták a grafitot és talán legközelebb vesz majd a fizetéséből, de végül soha nem pont akkor vette, inkább mikor Steve nem számított rá. Szerette meglepni őt, szerette a felcsillanó lelkesedést a szemeiben, a mosolyt az ajkain, amit olyankor szívesen megcsókolt volna, szerette minden mozdulatát és minden szavát, és hiába beszélt hozzá olyan sokat, ezt soha nem mondta el.


And the truth is, you turn into someone else

You keep running like the sky is falling 
I can whisper, I can yell 
But I know, yeah I know, yeah I know 
I'm just talking to myself 

Talking to myself 

Talking to myself 
Yeah I know, yeah I know, yeah I know
I'm just talking to myself


Mikor Steve legközelebb nem találja otthon Buckyt, nem állja tovább, és kifordult a lakásból. Nem tudja, hová megy, de feljebb rántja a hátizsák pántját, ahogy meggyorsítja a lépteit, majd futni kezd, céltalanul és mégis egyetlen gondolattal a fejében, ahová most mehet.

Amikor Steve nem találta otthon Buckyt, nem lepődött meg. A barátja annyit dolgozott, hogy általában csak rövid időre találkoztak, vagy mikor otthon maradt vele, mert rosszul volt, és ezért Steve egyszerre gyűlölte és szerette a gyengeségét, mert ilyenkor nem volt egyedül, mert Bucky mindig maradt, amíg ő kihányta a beleit és felköhögte a tüdejét, és már nem látott semmit a könnyeitől, csak őt, nem a doktort, nem az anyját, csak Buckyt.


All the walls that you keep building

All this time that I spent chasing 
All the ways that I keep losing you


- Stark? Friday, hol van Tony? - Mikor beér az Avengers-toronyba, természetesen nem fut össze senkivel, aki segíthetne neki, így kénytelen a géphanghoz fordulni. Épp hogy megszokta Jarvist, mire Tony csinált belőle egy szupererős lényt, aminek a létezését még mindig nem tudja hová tenni, így kénytelen megszokni a nőt, akinek a hangja még mindig meglepetésként szokta érni.
- Mr. Stark jelenleg nem elérhető, Mr. Rogers - hangzik fel a hivatalos hang. - Kíván esetleg egy kávét vagy teát, amíg megvárja? - Legalább Friday már megtanulta, hogy amikor bejelentés nélkül érkezik Tonyhoz, képtelenség lesz lerázni, így meg sem próbálkozik vele, hanem valószínűleg értesíti Starkot a vendégről, aki hamarosan talán hajlandó is lesz letenni magát a kanapéra és abbahagyni az ideges járkálást.
Egy ideje már ülhet ott, a bögréjében kavargó teát bámulva elveszetten, mikor az emeletre vezető lift ajtaja kinyílik, és rögtön felkapja a fejét, de egyáltalán nem az a látvány várja, mint amire számított.
- Nem érted, soha nem értené meg, miért tettem! Nem mondhatod el neki! - Bucky lép ki onnan, Steve először el sem hiszi, de az arc és a fémkéz fénylő része a hosszú póló ujja alól biztossá teszi, hogy a Tonyval veszekedő alak éppen az, aki már két napja nem jött haza.
- Hát, akkor elmondhatod te - jegyzi meg a milliomos, ahogy megpillantja a döbbent Stevet, mire Bucky megfordul, és a kék szemek rémülten fúródnak Steve hitetlen pillantásába.

Egyetlen szabályuk volt - nincs hazugság. Bármi történt, mindig elmondták egymásnak az igazat vagy inkább nem szóltak egy szót sem, de soha, soha nem voltak hajlandóak hazudni. Amikor Bucky annyira fáradt volt munka után, hogy belépve az ajtón, összeakadtak a lábai, soha nem mondta azt "Jól vagyok", mindig azt mondta "Voltam rosszabbul", mert ez igaz volt, mert ezt mondta, még ha Steve nem is örült neki. Amikor Steve érezte, hogy a láz legyűri, soha nem mondta "Semmiség", mindig azt mondta "Menj dolgozni, nem lesz pénzünk a gyógyszerre", mert ez igaz volt, és ezzel rá tudta venni Buckyt, hogy mozduljon végre az ágya mellől, és élje az életét. De miféle életet? Egyik sem ismert világot a másik nélkül.


And the truth is, you turn into someone else

You keep running like the sky is falling 
I can whisper, I can yell 
But I know, yeah I know, yeah I know 
I'm just talking to myself 
I'm talking to myself 
I'm talking to myself 
Yeah I know, yeah I know, yeah I know 
Talking to myself


- Beszélj hozzám. Csak mondj valamit, mondd el az igazat, vagy a féligazságot, vagy valamit - kéri Steve, ahogy ott ülnek egymás mellett, az Avengers-torony tizenkettedik emeleti nappalijának egyik kanapéján, a térdük összeér, és Steve nem biztos benne, hogy nem sírja el magát pillanatokon belül, mint egy gyerek.
- Nem bízom a saját elmémben, Steve. Nem akartam újra közel kerülni hozzád, mert féltem, hogy mit tehetek veled. Nem akartalak bántani újra - motyogja Bucky halkan, lesütött szemekkel. - Ide jártam, Starkhoz, amikor eltűntem napokra. Segített átprogramozni az agyam, vagy mi. Azt mondta, ki tudja kapcsolni a kódot, amitől bekattanok. - Bucky hangja bizonytalanul megbicsaklik, és Steve tudja, hogy azokra az emberekre gondol, akiket bántott úgy is, hogy nem tudott róla és nem tehetett semmit.
- És sikerült? - szalad ki a száján a kérdés, mielőtt rájönne, hogy egyáltalán beszél. Bucky nem válaszol, a csend elnyúlik köztük, de aztán előrenyúl, és megszorítja a barátja kezét.

- Menj, mentsd magad! - ordította Steve, ahogy a lángok lassan felették az épületet és a robbanások megsüketítették mindkettejüket. Tudta, hogy mindketten bent égnek, ha nem jutnak ki hamar, de nem látott lehetőséget rá, hogy magát is kimentse, a fejében csak Bucky volt, hogy ő megmeneküljön, de ő megragadta a korlát maradékát és előrehajolt.
- Nem, nélküled nem! - ordította át a káoszon és a hőségen, és amikor Steve átért a túloldalra egy olyan ugrással, amiről soha nem gondolta, hogy tényleg sikerülni fog, és kitámogatta a meg-megbotló barátját, tudta, hogy semmi nem szakíthatja őket szét örökké. Még a halál sem.


Yeah I know, yeah I know, yeah I know

Talking to myself

2 megjegyzés:

  1. Elsősorban, szeretem ezt a szàmot, úgyhogy bónusz. Màsodlagosan pedig gyenge a lelkem Stuckyért :3
    Úgyhogy én nagyon megörültem neki, mikor meglàttam ezt az iromànyt ^^
    Az angst nem kifejezetten kedvelt műfajom, viszont ez tetszett, és örülök, hogy sikerült megírnod. Köszönöm ��

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Awww hát ez nagyon édes tőled, köszönöm 💕

      Törlés